"Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország történetének egyik meghatározó eseménye. De egyáltalán nem volt elhanyagolható európa szinten sem, hiszen része volt a nagy európai forradalmi hullámnak is. Eredményességét az is mutatja, hogy csak a cári Oroszország beavatkozásával lehetett legyőzni, melynek soha ekkora hadserege addig nem járt még külföldön. Mindezek a mai napig büszkeséggel töltik el a magyar embert. Azonban mint ahogy oly sokszor még történelmünk során ezt a próbálkozásunkat is leverés, majd pedig megtorlás követte. 1849. augusztus 13-án került sor a Görgey vezette feldunai hadsereg fegyverletételére Világosnál. Ezt követte a többi hadtest is, augusztus 18-án felbomlott dél-erdélyi sereg. Másnap Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos vezette IX és X. hadtestek teszik le a fegyvert. Végül augusztus 24-25-én a Kazinczy hadosztály is megadja magát az oroszoknak. Mindez alig fejeződött be, a császáriak mindjárt megkezdték a megtorlást. Haynau, a magyarországi osztrák főparancsnok felállította a haditörvényszéket, melyek több száz embert ítéltek halálra és még többet várfogságra. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a forradalom 12 tábornokát és egy ezredesét, az aradi vértanúkat. Ugyanezen a napon sortűzzel kivégezték Batthyány Lajos első magyar miniszterelnököt is.

A diadallal teli márciusi napok végül így záródtak. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mit lehet ilyenkor a szószékről hirdetni. Mi az, aminek illik elhangoznia?

Keresni kellene valamilyen magyarázatot a szentírásban, hogy miért történt meg vajon mindez?

Ki kellene valahogy kutatni, hogy Isten miért engedte meg az események ilyen módú lefolyását?

Ezekre a kérdésekre választ adni véleményem szerint egyrészt méltatlan lenne, másrészt pedig értelmetlen. Méltatlan, mert Isten igéje nem arra szolgál, hogy utólagos magyarázatokat adjunk az eseményekre. Értelmetlen, mert a múlttal, függetlenül attól, hogy fájdalmas vagy épp dicső – nem tudunk már mit kezdeni. Nekem csak az lehet a feladatom, hogy a mostra, a mára koncentráljak. Természetesen nem elfelejtve a tiszteletadást, és az emlékezés méltóságát sem. Arra kell, hogy figyeljünk most testvérek, hogy a lelkünkben való előbb büszkeséget, majd pedig haragot és igazságtalanság érzetet helyezzük át Isten kezébe. Ezért felteszem a kérdést még egyszer egy kicsit másként: Mit kell ilyen esetben a szószékről hirdetni? Azt hiszem, hogy semmi képen nem lázító és harcias szavakat. Sokkal inkább összetartozást, megnyugvást és csendességet. A felolvasott zsoltárvers messzi évszázadok távolából mond el nekünk egy vallomást: "Csak Istennél csendesül el lelkem." Egykor ezzel lépett az ő gyülekezete elé, és azóta, valahányszor csak olvassák vagy felolvassák ezt a zsoltárt – ezzel lép a hallgatói elé, így most elénk is. Úgy szólít meg minket, mert nekünk is mondani akar valamit. Abból, ami az életében vele megtörtént, mindazon amin keresztülment, ez a hitvallás született meg benne: "Csak Istennél csendesül el lelkem!" A zsoltár írójának az a felismerés adta a segítséget élete minden helyzetében, hogy Isten Igéje szólt hozzá. Hogy az Úr nem hagyta magára és megszólította őt.

Azt olvastuk a zsoltárban, ő maga írja le: "Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő, nálad van Uram, a szeretet." Isten megszólította, és ez a megszólítás lett az alapja annak, hogy leírja ezt a zsoltárt, hogy amit a világnak üzen, és amit nekünk is tanácsol a mai napon kedves testvérek. Hogy mit mondott neki Isten, hogy mik voltak ezek a szavak? Nem tudjuk. De azt igen, hogy két dolgot megértett belőle: azt, hogy Istennél van az erő; és hogy Istennél van a szeretet. Ez a két, talán legfontosabb dolog, ami kell az élethez. Az, hogy legyen erőnk kitartani minden körülmény között. Hogy legyen elég erőnk megtenni, amit meg kell tennünk. Hogy legyen elég erőnk a napjainkhoz, hogy szembenézzünk bátran bármivel. És legyen elég szeretetünk Isten iránt, az embertársaink iránt. Hogy szeretetben tudjunk élni, minden körülmények között. Ez a két legfontosabb dolog, amire szükségünk van ma is. Erő és szeretet. Ennek a megértésével fogalmazódik meg a zsoltárosban ez a hitvallás: "Csak Istennél csendesül el lelkem." Így látja önmaga helyzetét és ezt hirdeti nekünk. Azt tanácsolja nekünk most, hogy: "Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!" Ő volt népünk oltalma a forradalom idején is, és csak Ő lehet az most is. Azt mondja nekünk, forduljunk ahhoz, aki mindeddig velünk volt, mellettünk volt, és ezért csak az ő oltalmában bízva, csak tőle várhatunk segítséget. Mert nála van a nekünk szükséges erő és szeretet. Az ő saját nyugalmából ad nekünk. Azt mondja számunkra, hogy bízzuk rá teljesen magunkat, mindenestül. Az ő kezébe tegyük le életünket.

Bármilyen helyzetben is volt vagy lesz magyar népünk, nem mondhatok mást minthogy lehet Isten oltalma alatt is érhetnek minket fájdalmak, leverhetik próbálkozásainkat, sőt meg is torolhatják azt, de Istenbe vetett bizalommal, az Ő oltalmában bízva kiállhatjuk a próbákat és felemelt fejjel állhatunk meg egyénként és népként is.

Ő a mi kősziklánk és érős kővárunk… Ezzel a vallomással lép elénk a zsoltáros. Ez az, amit megszült benne Isten igéje. Ennek nyomán tud mit mondani magáról, és tud bátorítani minket is. Bízzatok benne mindenkor ti népek, öntsétek ki szíveteket előtte, mert Isten a mi oltalmunk! Olvashatjuk alapigénkben. Azt gondolom, ennél nagyobb bátorítás, és ennél nagyobb támogatás nem hangozhat el nemzeti ünnepünkön! Bízzunk Istenben, tárjuk ki előtte szívünket. Mert akkor Ő oltalmunk lesz és velünk marad mindvégig! Mindezeknek tudatában kívánom a testvéreknek, hogy így tudjuk, Isten oltalmában részesülve, méltóképpen folytatni megemlékezésünket. Tudva azt, hogy erős kővára Ő népünknek, s tudjunk így fejet hajtani azok előtt, akik 168 évvel ezelőtt életüket adták nemzetünkért.

Ámen.