Az őrségváltás

1948-ban Magyarországon a kommunista párt vette át a politikai irányítást, és hivatalos "államvallássá" tette a marxizmus-leninizmust. Mivel az államszocializmus a teljes társadalomra igényt tartott, ebbe a képbe nem fértek bele az egyházi, mint vallási (teista) világnézetet képviselő képződmények. A kommunista hatalom erőteljes, ateista szellemű "felvilágosító" kampányt folytatott, amelynek lényege az volt, hogy Isten nem létezik, és ennek megfelelően az egyház léte is felesleges. A lakosság "meggyőzése" miatt volt szükség minden iskola állami kézbe adására. Rákosi Mátyás és a kommunista párt vezetése úgy számolt, hogy nagyjából húsz év alatt meg fog történni a lakosság teljes átnevelése, a templomok kiürülnek, az egyházak lassan elhalnak és megszűnnek.

Az őrségváltás 1948-49-ben részben végbement, de csak felsőbb szinten. A középszintű vezetők (esperesek, gondnokok) eltávolítása folyamatos volt. 1952-ben az egyházmegyéket átszervezték, azokat a politikai-közigazgatási megyékhez igazították, így több egyházmegye megszűnt, tehát a "nemkívánatos" vezetők tisztsége is semmivé lett. 1952. október 29-én megszüntették a Tiszáninneni Egyházkerületet, amelynek nagy része egyesült a Tiszántúli Református Egyházkerülettel ("Tiszavidéki Református Egyházkerület"), egyetlen egyházmegye pedig Dunamellékhez "csatlakozott". Enyedy Andor püspök és főgondnoka tisztsége is megszűnt ezzel.

Az egyházüldözés kezdete

Az állam 1948 őszétől elkezdte az egyházak kíméletlen visszaszorítását. Ez több lépcsőben folyt. A református egyház gerincét a kis- és középbirtokos réteg alkotta, amelyet az új hatalom "kuláknak" és "kizsákmányolónak" minősített, és tervbe vette a felszámolását. Megindult a termelőszövetkezetek szervezése, valamint a magántulajdon felszámolása. A mezőgazdasági vállalkozónak minősíthető gazdaréteget kiforgatták a vagyonából, és TSZ-ben dolgozó állami alkalmazottá tették őket. Ez a gazdaréteg volt az, aki a református gyülekezetek anyagi terheinek nagy részét hordozta, valamint a presbitériumok jelentős százalékát alkotta. A kommunista hatalom ennek ellenére elvárta, hogy a református egyház is buzdítsa őket vagyonuk az állam javára történő "felajánlására". Ennek érdekében "mintaprédikációkat" küldtek a gyülekezeteket, és eljárást indítottak azon lelkészek ellen, akik ezek elmondását megtagadták. 1951. július 7-én rendelettel tiltották ki Budapestről a "volt kizsákmányolókat", akiket vidékre száműztek és kényszerlakhelyen tartottak, dolgoztattak. Ez több száz református egyháztagot, számos lelkészt, presbitert, gondnokot érintett, akik a Horthy-rendszer elitjét alkották.

1949. június 26-án kormányrendelettel felszámolták az egri római katolikus, kecskeméti református és miskolci evangélikus jogakadémiákat. Augusztus 20-án megjelent a Magyar Népköztársaság új, szovjet mintára készült alkotmánya, amely elvben tartalmazta a vallásszabadságot, de senkinek sem volt illúziója, hogy mindez csupán merő formalitás. Szeptember 5-én egy törvényerejű elnöki tanácsi rendelet eltörölte a kötelező iskolai hittanoktatást, azt fakultatívvá tette. Az önkéntesség ellenére az állam minden eszközzel igyekezett megakadályozni a szülőket abban, hogy gyermekeiket hittanra járassák. 1949 őszére lezárult a református egyesületi hálózat "önkéntes" feloszlatásának folyamata is.

A Rákosi-korszak kemény évei

1950-ben egy újabb rendelettel leválasztották az állami egyetemekről a hittudományi karokat (teológiákat), így önálló akadémiává alakult a Pázmány Péter Tudományegyetem katolikus teológiai fakultása, de eltávolították a pécsi egyetem soproni evangélikus hittudományi karát, valamint Debrecenben is önálló református teológiai akadémia alakult. 1950-ben a református és evangélikus egyházi vezetőknek is le kellett tenni az esküt a népköztársaság alkotmányára.

A Rákosi-korszak legvadabb éveiben az állam az egyházvezetéssel karöltve dolgozott azon, hogy a református egyházi életet a templom négy fala közé szorítsa. 1949. december 12-én az Egyetemes Konvent vezetői "Testvéri Izenet" címmel olyan körlevelet adtak ki, amelyben minden missziói munkát az egyház alá rendeltek. Korábban a munkában számos egyesület, kör, civil kezdeményezés vett részt az evangélium terjesztésében, és adott lelki otthont a megtérteknek. Ennek most vége szakadt. A folyamatot az 1952-es Missziói Szabályrendelet tetőzte be, amely minden munkát a lelkipásztorokhoz utalt, és lehetetlenné tette a laikus munkát. A gyülekezet minden eseménye a lelkipásztorra hárult, ő viselte mindenért a felelősséget, hiszen ő volt könnyen felelősségre vonható. Az államhatalom nem nézte jó szemmel, ha egy gyülekezetben túl jól megy a munka, sok a keresztelő, konfirmálás, stb. llyen esetekben a lelkészeket gyakran áthelyezték egy másik gyülekezetbe. A rendelkezés káros következménye ma is tart: az elvileg az egyetemes papság elvén működő református egyházban sok gyülekezetben minden szolgálatot a lelkipásztor végez, a nem teológus végzettségű személyeket nem engedik igei szolgálathoz.

1951. május 18-án állította fel a Népköztársaság Elnöki Tanács az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH), amelynek feladata az egyházak teljes ellenőrzése volt. Minden kinevezés, nyugdíjazás, áthelyezés, jutalmazás, előléptetés előtt az ÁEH engedélyét kellett beszerezni. Miközben a kommunista államhatalom arról beszélt, hogy az állam és az egyház elválasztva működik, tulajdonképpen az egyházat teljesen alárendelték az államnak. Az ÁEH már 1951-ben behívatta a református egyház vezetőit, hogy megegyezzenek az "egyházzsugorítás" következő lépéseiről. 1951-ben a református egyház megszüntette a pápai és sárospataki teológiai akadémiákat, valamint a Tiszáninneni Református Egyházkerületet. Emellett megszüntették a diakonissza szervezeteket, a presbitériumok "önként" felajánlották az államnak földjeiket, a kis létszámú gyülekezeteket összevonták. A következő év tavaszán az egyház "önként" átadta az államnak a maradék iskoláit, a debreceni kivételével. Minden az evangélikusok is lemondtak minden iskolájukról, Debrecenben a kollégiumnak a felvehető helyek 25%-át nekik tartották fenn. Emellett csak két teológiai akadémiája maradt a reformátusoknak: Budapesten és Debrecenben egy-egy.

A korszak abszolút mélypontja Rákosi Mátyás 60. születésnapjának megünneplése volt, amelyre 1952. március 9-én a református egyház táviratot küldött. Ebben az egyházi vezetők "igaz tisztelettel" és "őszinte hálával" gratuláltak az egyházat megsemmisíteni akaró kommunista diktátornak.

A református egyház vezetői a kommunistákat kiszolgáló tetteik igazolására új teológiát dolgoztak ki, amelynek fő ideológusa Bereczky Albert püspök volt. A "keskeny út" teológiájának lényege az volt, hogy a reformátusok a Horthy-rendszer támogatása miatt eljátszották a jogukat a prófétai tisztre, és teljes engedelmességgel tartoznak az államhatalomnak. Az egyház feladata a "békéltetés szolgálata", ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy akár külföldön is ki kell állnia az államhatalom mellett, bizonyítva, hogy hazánkban teljes a vallásszabadság. Az egyháznak a szocializmust kell építenie. A gyülekezeti lelkészek és tagok, valamint az egyház vezetői között a bizalmatlanság nőtt, ez pedig pontosan megfelelt a kommunisták szándékának.

Enyhülés és a forradalom

1953-ban meghalt Sztálin, és Rákosit is félreállították egy időre. A református egyházban is szabadabb időszak köszöntött be, amikor a lelkipásztorok is nyíltabban beszélhettek a problémákról. 1956 nyarán Magyarországon, Galyatetőn tartotta tanácskozását az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága. Ezen Ravasz László lemondatott püspök is részt vette, és rámutatott az általa problémásnak vélt hibákra.

A forradalom napjai alatt az egyház kompromittált vezetői lemondtak, egyúttal létrejött egy új szervezet, a Református Megújulási Mozgalom, amelyet Országos Intéző Bizottságnak is neveztek. Ebben részt vett Ravasz László is. Ez a szervezet lemondásra szólított fel minden olyan egyházi vezetőt, akik kiszolgáltatták az államnak a református egyházat. A Megújulási Mozgalom alapul az 1948-as Egyezményt vette, és az attól való eltérést (hittanoktatás, iskolaügy) akarta korrigálni. Munkáját az új Kádár-rezsim hamarosan megakadályozta.

A Kádár-korszak évtizedei

Az új kommunista fordulat nyomán 1957 januárjában az állam felfüggesztette a gyülekezési szabadságot, majd az ÁEH hivatalos iratban hozta minden egyház tudomására, hogy a továbbiakban az ő engedélye kell minden egyházi gyűlés megtartásához, bármilyen kiadvány megjelentetéséhez. Az Elnöki Tanács 1957 márciusában olyan törvényerejű rendeletet adott ki, amelynek értelmében bármilyen egyházi személyi kérdésben az Elnöki Tanács és az Állami Egyházügyi Hivatal előzetes (!) engedélyét kell kérni. Az 1956 őszi lemondásokat semmisnek tekintették, 1957 elején számos olyan személyt letartóztattak, zaklattak, elköltöztettek, akinek köze volt a Református Megújulási Mozgalomhoz. Hivatalos egyházi fórumokon ítélték el a forradalmat, az abban részt vevő reformátusokat, bocsánatot kértek a leváltott kommunista társutas egyházi vezetőktől. A korábbi egyházi vezetők visszakerültek a helyükre. 1958-ban a beteg Bereczky Albert püspök lemondott, helyére Szamosközi István került a Dunamelléki Református Egyházkerületben. Péter János tiszántúli püspök már nem tért vissza a helyére, hanem politikus (országgyűlési képviselő, külügyminiszter) lett a Kádár-rendszer kormányaiban. A Tiszántúl új püspöke 1958-ban Bartha Tibor lett. 1958-ban megindult a Reformátusok Lapja című hetilap, majd 1958-ban újraindult a Theológiai Szemle című ökumenikus folyóirat.

A Magyarországi Református Egyház ugyan hitet tett a kommunista rendszer mellett, de szolgálati lehetőségei tovább szűkültek, és mindössze néhány intézménye működhetett, így fogyatékos gyerekek és magatehetetlen öregek számára tartottak fenn otthont. A református egyház képviseltette magát az Országos Béketanácsban, valamint a prágai székhelyű, a szovjet érdekeket kiszolgáló, a kommunista országokat demokratikusnak feltüntető Keresztyén Békekonferencia munkájában is.

Korlátozott szolgálati lehetőségek

Az egyház vezetése már nem hozhatta vissza Bereczky Albert "keskeny út" teológiáját, hiszen az a Rákosi-korszakhoz kapcsolódott, ezért Bartha Tibor püspök a "szolgálat teológiája" nevet adta neki. Ez lényegében a szovjet politika, a szocializmus és a fennálló társadalmi rendszer feltétlen elfogadását, támogatását jelentette. Az 1980-as években ezt az irányzatot "evangéliumi kálvinizmusra" keresztelték át. Az egyházvezetés nem tűrt el semmilyen más teológiai irányzatot. A nemzetközi elszigeteltség, valamint az egyházvezetés teológiai iránya miatt a nyugati, dekadens teológiai irányzatok sem tudtak tért hódítani nálunk, így sok helyen megmaradt az ébredési teológia hatása. A hazai szűk teológiai munkának jelentős gyümölcsei is voltak: 1971-ben megjelent a Jubileumi Kommentár, a teljes Szentírás magyarázata, 1975-ben pedig az új fordítású Biblia, 1986-ban az új istentiszteleti rendtartás. A nyolcvanas évektől számos színvonalas teológiai munka jelenhetett meg hazánkban is.

1967-ben ünnepelte a reformátusság a debreceni zsinat 400. évfordulóját, ezen pedig az egyház ismét hitet tett a "szocialista haza" mellett. 1972-ben létrejött a teológiai tanárokat tömörítő, ma is létező Doktorok Kollégiuma, amely a tudományos-teológiai munkát koordinálta. Az ötvenes évek vége-hatvanas évek eleje az újabb TSZ-szervezési hullám időszaka volt a református egyházban, amely nagyban érintette a református egyháztagokat is. A kemény diktatúrát a "puha diktatúra" váltotta fel, és lassan változni kezdett a társadalom. Az egyházaknak tömegek fordítottak hátat, radikálisan esett az egyházi szertartást igénybe vevők száma. Az állam az egyházi események konkurenciájaként bevezette a névadót (keresztelő helyett), a polgári esküvőt és társadalmi temetést. A konfirmációra és bérmálásra nem találtak ki alternatívát, de a továbbtanulás sikeressége miatt sokan lemondtak erről. A református egyház fokozatosan tért veszített.

A hetvenes években újra szabadabb légkör uralkodott az országban. Ismét lehetőség nyílt a lelkészjelölteknek külföldi tanulmányútra vállalkozni, 1981-ben megindulhatott az iszákosmentő misszió, 1984-ben a kallódó fiatalok között végzett misszió. Az egyház engedélyt kapott a régi vak- és süketmisszió, a lepramisszió és a mozgáskorlátozott misszió újraindítására is, ezen túl pedig a nyolcvanas években több helyen presbiteri és ifjúsági konferenciákra került sor. 1985-ben megindult a református telefonos lelkisegély-szolgálat, 1989-ben a családsegítő, 1990-ben a börtönmissziós szolgálat.

1989-ben a szocializmus is megbukott hazánkban, és a Magyarországi Református Egyház számára is teljese új lehetőségek bontakoztak ki.