Miként ünnepelték az ölelés világnapját a tiszások?

Nem kerül semmibe, hogy öleljük egymást. Tesszük ezt találkozáskor, búcsúzáskor, örömünkben, bánatunkban, és néha csak úgy. Virginia Satir amerikai pszichológus szerint: "Napi négy ölelésre van szükség a túléléshez. Napi nyolc ölelés kell a szinten tartáshoz. Napi tizenkét ölelés kell a fejlődéshez."

Az elmúlt évben iskolánk csatlakozott az ölelés világnapjához. 2015. október 15-én folytatták a megkezdett hagyományt. Csütörtökön a programba kapcsolódó diákok és tanárok 13:30-kor indultak INGYEN ÖLELÉS táblával a "nagyvilágba" gyűjteni az önzetlen, őszinte öleléseket. Az első útjuk az EGYMI-be vezetett, ahol különböző fokon sérült kisgyerekek már nagyon várták a diákjainkat, hisz már néhány tanulót régi ismerősként köszönthettek. Néhány rövid interjút készítettem a régi és új részvevőkkel.

Először Szőke Csengét (13. évfolyam) kérdeztem.

- Milyen indíttatásból tartottál az ölelést adókkal?

- Kíváncsi voltam, hogy az emberek miként reagálnak. Az EGYMI-ben úgy éreztem, hogy a gyerekeknek feldobtuk a napját, díjazták a gesztust. Ahogy észrevettem, volt olyan gyerek, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem tudta, hogyan is kell ölelni. Ezért fontosnak tartom, hogy elmentünk hozzájuk, szükség volt ránk. Furcsa volt az is, hogy nem mindenki volt nyitott rá. Bár aki eleinte elutasító volt, a végén mégis belement.

A következő egy kedves pár volt, Nagy Dániel és Ridély Rebeka. (13. évfolyam) Ők is először vettek részt ebben a megmozdulásban.

- Milyen élményekkel lettetek gazdagabbak?

DÁNIEL: Ölelni jó.

- Miért vágtatok bele, hisz ahogy a folyosókon, meg az utcán is látlak benneteket, mindig kedvesen ölelitek egymást?

DÁNIEL: Szeretetet adni jó.

REBEKA: Jó látni, hogy másokat is boldogsággal tölt el az ölelés. A nagyobbak tartózkodóbbak voltak, nekik ciki volt, szégyenlősen reagáltak. A kicsik bátran jöttek oda, örültek nekünk, s az ölelésekért kapott kis szeretettekercseknek. A nagyok számára ezeken a tekercseken idézetek voltak, míg a kicsikén általunk készített rajzok. Ez is motiválta őket. Mert ajándékot kapni, de adni is jó.

A 13.-osok után Kovács Emese 10. L-es tanulót faggattam az élményeiről.

- Tavaly többen voltunk, kb. 20-an, az idén kevesebben, mert párhuzamosan egy másik rendezvény is volt iskolánkban (kollégiumi ünnepség). Az EGYMI-ben régi ismerősként fogadtak bennünket. Kis kedvencem is volt köztük, Gabika. Jó volt látni az örömöt az arcukon a törődés kapcsán, mert otthon nem biztos, hogy mindezt megkapják. Egy szép napot szereztünk nekik és magunknak. Talán az volt a legjobb, hogy olyan helyre mentünk, ahol igazán szükség volt a szeretetre.

Laukó Natália ezt tartotta fontosnak az ölelés napja kapcsán.

- Én azért tartottam a csoporttal, mert Emese hívott, és kíváncsi voltam. Furcsa volt, hogy ennyire nyitottak.

- Változott a sérültekről a tudatodban élő eddigi kép?

- Igen, mert láttam, hogy nem minden sérült egyforma, kisebb-nagyobb nehézségekkel küzdenek, de mindegyik gyerek, és szeretetre vágyó. Volt olyan, aki félt átölelni. Talán a belénevelt gátlás vagy a szerzett rossz tapasztalatok miatt. Összességében jól éreztem magam, jövőre is megyek.

A 11. L-ből már tavaly is volt Laukó Adrienn is.

- Miért is?

- Szeretem a gyerekeket, a társaságukban lenni, a tavalyi pozitív emlékeim miatt is mentem idén. És szeretek adni és kapni is ölelést. Mind a ketten gazdagodunk az öleléstől.

Farkas Alexandra is először tartott az ingyen ölelést adókkal.

- Az osztályfőnöktől, Szabó Zoltán tanár úrtól és Adritól hallottam erről, a pozitív élményeikről meséltek, idén nem akartam kimaradni. Ez egy fontos és jó ügy, ezért álltam mellé. Várakozásaimban nem csalódtam, jövőre is megyek, mert jó érzéssel töltött el ez a délután.

Végül Balogh Tamástól, a 9. B tanulójától érdeklődtem.

- Már tavaly is hallottam erről, láttam a plakátokat, de 8.-os voltam, és a mi iskolánkban nem szerveztek ilyet. Magamtól mentem, hívtam volna az osztálytársaim is, de nem jöttek. Vittünk ajándékot, a korábban gyűjtött játékokat és ruhákat, ill. akit átöleltünk az kapott egy szeretettekercset. Én nem nagyon öleltem senkit még, inkább csak figyeltem a többieket. Csodáltam őket, mennyire nyitottak a lányok, őszintén ölelték a sérült gyerekeket. Még idegennek éreztem magam, nem ismertem a társaim sem, nem mertem kibontakozni. Jövőre én is nyitottabb leszek, őszinte szívvel ölelek, és hátha társakat is tudok hívni majd, akik akarnak és mernek ölelni. Idén azért se jöttek, mert égőnek érezték az idegen emberek ölelését.

- Köszönöm Neked és társaidnak az őszinte szavaidat! Öleljünk bátran, önfeledten, boldogan, befogadóan, szeretettel az év összes napján!

Szabó Zoltán (tanár, osztályfőnök) a következőképpen gondolt vissza a délutánra:

Iskolánk egy csoportja második éve részese az október 15-i Ölelés világnapja individuális programsorozatának és én, mint szervezőtanár szerves részt vállalok a programban. Fontosnak tartom, hogy a mai elhidegült világban ne csak a telefonjainkat, laptopjainkat, de embertársainkat is megöleljük. Szükség van ezekre a megmozdulásokra, mert látható, hogy az embereket elnyelte a virtuális valóság, ahol maximum böködjük egymást, de tényleges ölelést már nem osztogatunk.

Az általunk szervezett megmozdulás mindig egy kicsit közelebb hivatott hozni az embereket, ezen belül nagy hangsúlyt fektetve a gyerekekre. Szívügyem, hogy a sérült embertársaink, s így a sérült gyermekek is megkapják ugyanazt a törődést, ne legyenek megkülönböztetve hátrányosan, emberként nézzenek rájuk. Ez hatványozottan fontos gyermekkorban. Éppen ezért örömmel látom, hogy évről évre több diák csatlakozik hozzánk, amikor is látogatást teszünk október 15-én a békési Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény néhány osztályában öleléseket osztogatva az arra kész gyermekek számára.

Ebben az évben bővült a programunk egy számunkra kicsit idegenebb és jóval távolibb világgal, egy óvodával, ahol is szintén tárt karokkal, hatalmas ölelésekkel fogadtak bennünket a kicsik is és a nevelők is. Számomra az jelenti az igazi sikert, amikor a diákjaink szemében nem a negativitást látom, hanem szeretettel, gondoskodóan néznek a kisebbekre.

Somlyainé Cseh Margit

tanár